Bár a schnauzert napjainkban három méret- és négy színváltozatban tenyésztik, mégis ezek a kutyák jellegzetes szőrzetükkel, "szakállas" megjelenésükkel homogén, ámde egyedi csoportot alkotnak a többi kutyafajta között. A schnauzer szőrzete az idők folyamán érdekesen módosult a hozzá anatómiailag hasonló kutyákkal szemben: a más fajtákon is meglévő hosszú és keményebb szálú fedőszőrzet a schnauzernél megnyúlt, még durvább tapintású lett, a hosszú szőrzettel rendelkező testfelület pedig kiterjedt az arcorri részre és a végtagokra is. A pinscher és a schnauzer korábban egyazon fajtának számított, bonctanilag sem lehetett megkülönböztetni őket, ez a jellegzetes drótszőrűség azonban olyan válaszfalat emelt közéjük, hogy fejlődésük nagymértékben eltért, s a két fajta egyre távolabb került egymástól. (A törpe pinscher fajtaleírása például a méretet kivéve a dobermannéval egyezik.)

De mire jó a schnauzer szakálla? Miért volt szüksége speciális szőrzetre?

A mai schnauzerek elődeit a XVII-XVIII. századi fuvarosok és lovászok kutyái között kell keresnünk. A korabeli Európa területén, a mainál jóval kiterjedtebb erdőségekben a kereskedők lovaskocsikkal szállították áruikat, de magától értetődően a személyszállítás is lovakkal, fogatokkal történt. A bérkocsisok, lovászok kutyáira számtalan feladat hárult. Akárcsak útközben, a fogadók, istállók környékén is nekik kellett vigyázniuk az értékes árukra, felszerelésekre, jószágokra, de gazdájuk testi épségére is. Feladatukat télen-nyáron el kellett látniuk, így olyan bundára volt szükségük, melyben a leghidegebb időjárásban is dolgozni tudtak. A bérkocsisok értelemszerűen a nagyobb, erősebb testfelépítésű kutyákat részesítették előnyben, hiszen azok kísérő kutyaként hatékonyabban védhették gazdájukat. Azonban túlságosan nagytestűek sem lehettek ezek az "istállókutyák", hiszen útközben a kocsik, lovak mellett kellett futniuk, s naponta 30-40 kilómétert is meg kellett tenniük.